Oszd meg!

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez

Játék Androidra

Közösség

Belépés

E-mail cím:
Jelszó:

Vámpir


MySpaceGlitter.com

vampire-eyes-sm

A vámpír kifejezés egy nagyon összetett és sokrétû fogalmat takar.

A köztudatban a 'vámpír' szó fõként egy misztikus, vérivó, emberforma lényt takar, ám hiba lenne ennyire szûk látókörûen vizsgálni a témát.

„Vámpirizmus”nak azt nevezzük, amikor egy adott lény más lényektõl nyer valamilyen formában energiát. Ez lehet nyers, rögtön hasznosítható energia, közvetlen az energiaforrásból, ekkor energia-vámpírizmusról van szó. Lehet a vér, mint életesszencia a tárgya, ez diabolikus vámpírizmus, amit értelmezhetünk egyfajta kannibalizmusként. Vámpirizmus alatt leggyakoribban a vérivással kapcsolatos vámpirizmust értik.

 

A vámpír  

Maga a vámpír (upier, upyr; vukodalak-brucola; morturi masticantes) szó (szláv eredetû; jelentése vérivó) viszonylag rövid múltra vezethetõ vissza, azonban évezredekre visszamenõleg szerepel majdnem minden kultúrában olyan tevékenység, amit ma a vámpír fogalomkörrel azonosíthatunk. Egyiptomban voltak vérivó istenek és istennõk, szörnyek, akik embervéren éltek, és emberi áldozatokat követeltek meg. Az ókori Görögök is ismertek ilyen emberszerû démonokat, akik a vérünket szívják és betegségeket terjesztenek. Empusának hívták azt a vérivó nõstény dögöt, ami az ókori görög színmûvekben kísértett; ugyanígy nevezték õket lamia vagy brukolakhosz néven is. Az ajtón kopogtató vámpír hiedelme is tõlük ered a mítosz szerint, ezért szokás volt, hogy az udvarias, egyszeri kopogtatásra nem nyitottak ajtót.

A régi Asszíriában az az ember, akit a halála után felelõtlenül nem temettek el rendesen, halála után vérszívóként "élt" tovább.


A vámpírizmusnak az eredete egészen régi korokra nyúlik vissza, pontos információk nincsenek sem hozzávetõleges idõpontról, sem forráskultúráról. Konkrétan a vámpír szó, és a hozzá kapcsolódó hiedelemvilág csak legfeljebb a középkorig nyúlik vissza. Korábbi formáit másként nevezték. Nincs egyetlen körülhatárolható eredet, bár sokat kutatják megszállottan több száz éve. Azt viszont tudjuk, hogy 1732-tõl vizsgálják orvosi és tudományos szempontból is a kérdést. 1755-tõl be is tiltják a vámpírizmussal kapcsolatos mindennemû dolgot, és 1786-ban porolják le hivatalosan a témát. Korábban vérivóknak, vérivó vagy emberevõ démonoknak, szellemeknek, boszorkányoknak, lidérceknek, stb. nevezték õket. Formájuk besorolástól tekintve lehetett többféle is, és alakváltoztató képességük is bonyolítja a dolgot.

A démonikus vérszívók, hasonlóan a lidércekhez, alakváltókhoz alapvetõen nem emberi formájúak. (ld.: démon, lidérc, alakváltó)

A szellemek és boszorkányok, akikhez vérivást kötnek, már szinte kivétel nélkül humanoid formájúak, vagy általánosságban mondhatjuk, hogy fõként emberi alakban vannak (elsõdleges forma), de szinte kivétel nélkül tudnak alakot váltani.

Az állati vámpírizmus tekintetében is homály fedi a történelem majdnem egészét, noha utalások találhatók több ezer éves leleteken is. Tény azonban, hogy a Vámpírnak nevezett denevérfaj ártalmatlan, mert nem fogyaszt vért, ellentétben apró testvérével, a Vérszopó denevérrel, ami kifejezetten vérrel való táplálkozásra specializálódott. Mivel azonban élõhelye, elõfordulási helye, valamint az írott történelmi anyagok összevetése jelentõsen lekorlátozza az ezek által kelthetett hiedelemvilágot, így az a legvalószínûbb, hogy egymástól függetlenül alakult ki, vagyis egynél több, egymástól független bölcsõ lehet a nagy egész forrása. A ragadozó ösztönû állatok bevonása a vámpír-mitológiába érthetõ, hiszen bárki láthatott vért nyalogató macskát, kutyát, oroszlánt, vagy más fenevadat. Annál érdekesebb azonban, hogy hogyan vonhattak be olyan állatokat, mint a ló, a tehén, és más, alapvetõen növényevõ állatok. A legvalószínûbb, hogy onnan eredhet, hogy ezek az állatok élve szülõkként, tisztára nyalják véres utódaikat, és elfogyasztják a magzatburkot, valamint a placentát is. Ma már tudjuk, hogy ez teljesen normális folyamat, így biztosítja az anyaállat a borja szagtalanságát a ragadozókkal szemben, az elfogyasztott burok és placenta segít az anyaállat terhesség és szülés miatt fellépõ fehérjeszükségletének kielégítésében, sok esetben pedig az elfogyasztott placenta anyagai indítják be, vagy fokozzák a tejtermelést. Ugyanígy bizonytalan, hogy miért fogyasztják el néha a halva született, vagy esetenként az élõ utódaikat is, és hogy az utódok miért ölik meg és fogyasztják el gyengébb társaikat, vagy anyjuk miért eteti meg velük ezeket. Itt is csak találgatni lehet: rivalizálás, fehérjeszükséglet, esetleg tudja az anyaállat, hogy életképtelen a még élõ utód, vagy tudja, hogy nem tudná megfelelõen táplálni. A válasz sokféle lehet, és nem kizárólagos.

Nem hálás feladat olyan témát boncolgatni, amiben elnevezések és skatulyák, nézõpontok közötti különbségekrõl van szó, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a vámpírizmus majdnem minden kultúrában jelen van. És ha más alapelveket vallunk is, attól még ugyanazon ismeretlent próbáljuk jobban megérteni, próbáljuk magunkat felvértezni ellene. Azonban az igazság az, hogy ahogyan az átlagos emberi kultúra változik, fejlõdik, átalakul, úgy a vámpírok és más képzelt, vagy valós lények világa is párhuzamosan ugyanezt teszi. Ezt lehet egyfajta evolúciónak is tekinteni.

A vámpír, a vérszívó, a vérivó lény motívuma azonban olyan eleme az emberiség mondáinak, hogy a földön élõ valamennyi nép kultúrájában megtalálható, kivétel nélkül. Valamiképpen mind a dél-amerikai indiánokban mind a szibériai pusztaságok lakóiban (és folytathatnánk a sort) felmerült az emberbõl élõ, táplálkozó és mégis; maga is közel emberi lény alakja. Ennek oka lehet egyrészt Jung magyarázata, miszerint ez az emberiség kollektív tudattalanjából származó kép, vagy azonosíthatjuk õket a porfíria és pellagra nevû betegségek vámpírikus jegyeket mutató tünetcsoportjával is.


A vámpír alakja erõsen összekötõdik a vér motívumával, tekintve, hogy a vámpír (már) halott és fél-létének fenntartásához vérre, ergo életre van szüksége az életben maradáshoz. A kereszténység felbukkanásával a vámpír alakja még szorosabban összekötõdött az ördöggel és a gonosszal és a népi motívumokba bekerült elûzésének keresztényi jellege is.

Vámpírizmussal részben vagy egészben a Bibliában is találkozhatunk. Ebbõl is merítették azt az ötletet, hogy az elsõ vámpír Káin volt, Ádám és Éva elsõszülött fia. Miután Káin megölte öccsét, Ábelt, Isten örök kárhozatra ítélte. Káin megkóstolta öccse vérét, ezért csak véren élt, így vált vámpírrá.

Ez már a kiszínezett változata annak, hogy a Bibliában (mint más vallások írásos emlékeiben is) ténylegesen megjelenik több helyen is a vér elfogyasztásának motívuma, azonban a Biblia és a hozzá hasonlók sokféleképpen értelmezhetõek.


Az (európai) népi kultúrában a vámpír (szláv kifejezés; jelentése vérivó) rendszerint egy újra feléledt emberi holttest, ami emberi vagy állatvéren él, és sok esetben természetfeletti erõkkel rendelkezik, mint az emberfeletti erõ és gyorsaság, állatok fölötti hatalom, vagy alakváltás. Néhány kultúrában nem-emberi vámpírok (pókok, kutyák, démonok vagy akár növények) is szerepelnek, de a vámpirizmus leggyakrabban emberekre korlátozódik.

A vámpírok gyakori szereplõk a horror- és fantasy- irodalomban és filmekben.

A néprajzban és a pszichológiában arra utal, amikor valaki emberi vagy állati vért iszik. Az a tény, hogy rendszerint a nyakon keresztül, ahol a legkönnyebb a hozzáférés a fõ artériákhoz, azt is takarhatja, hogy ez egyfajta szexuális aktus, hiszen a nyak a legtöbb ember számára erogén zóna. Emellett logikus is, hiszen ez a test egyik legkönnyebben hozzáférhetõ része, (ahol nagyobb ér/artéria található) tekintve, hogy többnyire fedetlen. Bizonyos területeken az emberek hitték, hogy természetfeletti hatalomra tehet szert, aki más vérét megissza. Ebben az értelemben a vámpírizmus tekinthetõ a kannibalizmus egyik formájának.

A vámpír fogalmi köre azonban nem szûkíthetõ le csak vérivásra.

Létezik energia-vámpírizmus is, amikor az energiacsere (lényegében a társadalmi érintkezés) révén az érintkezés egy vagy több résztvevõjét "energetikai károsodás" éri. Az "igazi" energia vámpír egy eredendõen lényegesen gyengébb ember. Mivel energiahiányban szenved, abban reménykedik, hogy az adott emberrel/emberekkel való energiakapcsolat oldja meg energiahiányát. Tudományosan alátámasztott tény, hogy az emberi testnek energia-mezõje (aura) van. Ez lehet a test melege (bio mezõjének infravörös tartománya). Továbbá a testben léteznek úgynevezett energiapályák (meridiánok), amiknek az elektromos paraméterei különbözõ mûszerekkel kimutathatóak (kardiogram/szívelektromosság mérõ; enkefalogram/agyi elektromosság mérõ), valamint ezen felül van egy mágneses tér is, amely a bio mezõ (aura) egyik alkotó eleme. Mindenkinek van saját biomezõje. Az aura az egyfajta biomezõ, amelyet akár a test energetikai "ruhájának" is lehetne nevezni. Az aura szerkezete nem egynemû, hanem több rétegbõl áll. Ez a bioenergia tiszta energia, az életenergia, más néven, vitalitásenergia.

Az emberek közötti érintkezés bármilyen formája alapvetõen nem csak információk, hanem különféle mértékben és módokon energiák cseréje is, amelynek nagy része tudományos alátámasztható. Mivel a társadalmi érintkezés során folyamatos és kölcsönös az energia-csere, ezért mindenki kicsit energia-vámpírnak mondható. Azonban ténylegesen energia-vámpírnak csak azokat nevezzük, akik részben vagy egészben képtelenek saját energiát elõállítani, ezért akarva/akaratlanul megterhelõ, káros mennyiségben vonják el környezetüktõl azt.

A „szakértõk” szerint kétféle típusa van az energia-vámpíroknak: aktív és passzív, "napos" és "holdas" típusoknak nevezik õket. Az aktív, a napos folyamatosan vitát, veszekedést provokál; a passzív, a holdas folyamatosan panaszkodik, lerázhatatlanul ontja a kellemetlen negatív érzéseket "áldozataiba", miközben helyüket annak pozitív energiáival tölti fel.

A klasszikus értelemben vett vérszívó vámpír  

A klasszikus variáció szerint a vámpírok sírjukból kikelt holtak, bõrük sápadt, nagy szemfogaik vannak, sok esetben csúnya, gyakorlatilag gondolkozni képtelen, járkáló élõhalottak (zombik), de többségében földöntúli szépséggel, csáberõvel felruházott emberszerû alakok. Olyan éjszakai lények, akik nem mehetnek ki a fényre, az éjszaka leple alatt tevékenykednek, és vagy csak úgy mehetnek be egy házban, ha bekopognak és behívják õket (ld.: a Görög mitológiában), vagy a különleges képességeikkel képesek akárhová bejutni, bár megszentelt földre (templomok, kápolnák) többnyire nem. Koporsókban alszanak, félnek a napfénytõl, a feszülettõl, fokhagymától és a szentelt víztõl, legyõzésükhöz karót kell döfni a szívükbe, le kell vágni a fejüket és el kell égetni õket. Kilétükkel többnyire tisztában van a környezetük, de rettegnek tõlük, ezért tehetetlenül tûrik jelenlétüket. Ilyen történetekben általában valamilyen vidéki kastélyban élõ, halhatatlan (hiszen már egyszer meghaltak) várurakról van szó (ld.: Nosferatu; Vlad Tepes/Drakula-históriakör; Báthory-legenda), akik képesek befolyásolni mások akaratát, hipnotizálni az embereket, ha úgy tetszik. Általában emberfeletti képességeik vannak: erõ, alakváltás, köddé válás, repülés, az állatok és más lények feletti uralom. Áldozatuk a harapásuktól többnyire maga is vámpírrá válik, kikelve sírjából, ahova azért temetik, mert elõbb belehal a harapásba. Néhol ehhez elõbb teljesen ki kell szívniuk áldozatuk vérét, és megint máshol inniuk kell a vámpír vérébõl is. Van, hogy áldozatukat egy-egy vérszívás alkalmával nem ölik meg, hanem visszajárnak hozzá egyfajta síron túli szeretõként.

 

A vérszívó vámpírok modern értelmezése [

A modern elképzelések eltéréseket mutatnak részben vagy egészben. Itt már a vámpír nem mindig sírjából kikelt holt, és nem alszik koporsóban, hanem megjelenik a vámpír, mint önálló faj ötlete (ld.: Vámpír: A Maszkabál könyvek).

Vannak olyan vámpírok, akik képesek a fényben járni, és akik ellen mit sem ér a szentelt víz, a templom vagy a feszület (ld.: Anne Rice: Interjú a Vámpírral; Penge címû amerikai filmtrilógia, Alkonyat-sorozat).

A vámpír szó mai jelentései 

Magyarul 

  1. Egy Dél-Amerikában élõ denevérfaj (Vampirus spectrum). E jelentésváltozat használata igen ritkán fordul a beszélt és írott nyelvben, tekintve, hogy hozzáteszik; vámpír-denevér.
  2. Alvók/élõk vérét ivó és fojtogató (és/vagy) sírjából kijáró szellem/lény. A szónak ez a jelentésgyökere, szótörténetileg tehát ezt keressük. Néhány éve még ritkán használt szó volt azonban a szerepjátékos kultúra betörésével, a vámpírokat felvonultató filmek (Penge trilógia, Interjú a vámpírral, Alkonyattól pirkadatig) és a vámpírtémát egyre népszerûsítõ regényírókkal (Anne Rice, Bram Stoker, Laurell K. Hamilton, Darren Shan, J. R. Ward stb.) a szóhasználók köre egyre bõvült és bõvül ma is. Ebbõl értelemszerûen látszik, hogy a szó széleskörûen használt nemzetközi szóvá vált az idõk során.
  3. Gonosz, romlott, a férfiakat könyörtelenül kihasználó nõszemély. A tótfalusi féle etimológiai szótár ezt a jelentésváltozatot külön kezeli és a vamp címszó alatt tárgyalja, ami az angol vampire (vámpír) csonkított változata és a mai magyar nyelv egyáltalán nem vagy csak elenyészõen ritkán használja.
  4. Vérszopó személy, mint jelzõi alak, azaz másokon élõsködõ ember. Pl.: „Ne szívd a vérem, mint egy vámpír”.

A szó összetett alakjai a vámpírfog, vámpírajak, vámpírtermészet. Mind a vámpírok képességeivel, kinézetével, természetével vannak összefüggésben. A szó szinonimái a vérszopó, vérszívó, éji lidérc. A lidérc fõleg a magyar vonatkozásokban lesz érdekes.

A vámpirológia egy különleges új mûszó, ami egy csakis a vámpírokkal foglalkozó tudományágat jelöl. Divatba csakis Bram Stoker 1897-ben megjelent Drakulája után jött. A vámpírizmus szó vámpírokkal kapcsolatos tevékenységet jelöl. Vámpirizálni annyit tesz, mint vámpírrá tenni.

Vámpírok vérszívása 

A legtöbb könyvben, filmben, fantasy-ban a vámpírok (kizárólagos) tápláléka a(z emberi) vér, mely szükséges az életben maradásukhoz. Rend szerint a nyakon keresztül szívják ki, de történhet csuklón vagy más testtájékon keresztül is. Ezen történetek szerint a vámpírok számára a vér maga az élet. Ha bizonyos idõn belül nem jutnak elegendõ vérhez,legyengülnek és vagy meghalnak, vagy torpornak is nevezett mélyálomba süllyednek. Ha egy vámpír vért szívott, egyes szemszög alapján két árulkodó kis sebhely marad utána, fõleg az újabb nézetek szerint azonban ha a vámpír megnyalja a sebet, akkor az nyomtalanul begyógyul.

Más nyelvekben 

Az a téves elképzelés, miszerint a vámpír szó és kifejezés magyar eredetû, valamint hogy a vámpír része a magyar hiedelemvilágnak, alapvetõen Vlad Tepes erdélyi várúr, a Drakula-történetek ihletõjének, valamint Lugosi Béla filmszínész 1931-es Drakula címû filmben nyújtott világhírû alakításának köszönhetõ. Valójában a magyar hiedelemvilágnak csak újabban képezi részét a vámpír-mítosz. Ezt támasztja alá a két kiváló néprajzkutató, Szendrey Zsigmond és fia, Szendrely Ákos Magyar néphit és népszokás lexikon címû, kéziratban fennmaradt munkája, mely a második világháború végéig feltárt anyag összefoglalása. Eszerint a magyar néphitben a sírból csak a dolgavégezetlen elhunyt jár vissza, õt hazajáró, bolygó, bujdosó, kísértõ léleknek nevezik. Az ilyen lélek a vámpír-babonával ellentétben nem issza az élõk vérét, általában csak zajt csap, és szokás szentelt vízzel, imával és különféle prsktikákkal megbékéltetni, elûzni. A magyar hiedelemvilág egyetlen vámpíri jegyeket mutató eleme a segítõszellemként, lidércként, lúdvércként és még sok más néven illetett alak, akit Hódmezõvásárhelyen és környékén a szolgálataiért cserébe a gazdájának a saját vérével kell itatnia. Abban azonban minden vidéken egyetértés volt: akinek "piritusa"/lidérce van, az az ördöggel cimborál, vagyis eladta a lelkét az ördögnek. A magyar hiedelemvilág a határokon keresztül vette át a vámpírokról szóló mítoszokat az 1700-as évek vége, az 1800-as évek elején és csak jóval késõbb, az 1900-as évek közepe-vége táján olvasztotta be saját babonái közé.


A vámpír szó szláv eredetû, hogy pontosak legyünk szerbhorvát. Ez a szó az upir. Bár egyes források szerint e szó a görög netopir-bõl származik, más források pedig a török uber, azaz boszorkány szóból származtatják. (Látható, hogy a szó eredete máig nem tisztázott teljesen a szakirodalomban.) Az upir szó elterjedt a szláv nyelvekben, így lett a bolgár váper, lepir, a cseh upír a lengyel upior és a kárpát-ukrán opiri, upiri.

A román nyelvû vámpírszavak nem tartalmazzák az upir szótõt: strigoi, moroi, priculici, naluca, duh, aratere, stafie. A strigoi éji urat, éjurat jelent Erdélyben, s mint olyan ez felel meg legjobban a vámpírnak. A moroi Magyarországon is elterjedt, mint mora/nora bár ezt inkább szlovák szomszédainktól vettük át. A nora a magyar néphit egyetlen vámpírszerû lénye. „Nyomó” démon, amely az emberek mellét szopja éjszaka, halott emberbõl lett; olykor kereszteletlenül meghalt vagy halva született csecsemõbõl, de nem igazi vámpír, azaz nem sírjából kikelõ holttest. Kapcsolatai – mint Barna Gábor (1981) összefoglalta – a közép-európai szláv népcsoportok fent említett mora alakjai, valamint a szerbhorvát vámpír felé mutatnak.

Az upir elõször 1047-ben tûnik fel elõször egy iratban, mely úgy hivatkozik egy orosz hercegre, mint "Upir Lichy", azaz gonosz vámpír. A szó ezután elterjedt a nyugati nyelvekben, mint vampyr, vampire, wampyr. A módosulás valószínûleg a szó elejének furcsa ejtésébõl ered. A vámpír szó elterjedése nyugaton 1725-1734-re tehetõ oka, hogy 1725-tõl, illetve 1732-tõl kezdve Európa tudományos világa a magyarországi – helyesebben szerb határõrvidéki – vámpíresetek hatása alatt állott. (A gradiska-kisolovai “Plogojovitz”-eset ahol is 1725-ben egy vámpír több embert megölt és megkínzott, a másik esetben, 1732-ben, pedig 22 vámpírt állítottak elõ). Ugyanebben az évben heves nemzetközi tudományos vita bontakozott ki az – elsõsorban német – orvosok között a vámpírizmussal kapcsolatos eseményekrõl, jelenségekrõl. Ennek az eseménynek hatása, valószínûleg, a vámpír szó elterjedése a nyugati nyelvekben. A magyar nyelvbe pedig pont, hogy német közvetítéssel került át. Magyarországon a 18. században több vámpírpert is tartottak, amik nagy port vertek fel a nyugati közéletben. 1748-ban megjelenik az elsõ modern vámpírköltemény Der Vampir címmel.

Az elsõ magyar nyelvemlék a vámpírokról 1794-bõl miszerint: „Vampierok…az eleven embereknek véreket szopták” (NytudÉrt. 71. sz. 83). Bár Tessedik Sámuel írja a vámpírokról már 1786-ban: "Régen úgy tartották, hogy a sírbul fel-fel támadtak és az eleven embereknek véreket szopták." 1799-ben már, mint Vampir, Vámpir (Fábián J.: Term. Hist. 408: Nsz.) szerepel. Jókai használta a szót 1872-ben, a mai alakjában, mint vámpír. A vamp kifejezés elõször 1882-ben tûnik föl „démoni nõ; vamp” (Tóth L.: Méhek 82: Nsz).

Modern története

Az elsõ modern kori vámpírtörténetet Byron orvosa, John William Polidori írta 1816-ban egy baráti költõi versenyen (ugyanerre a versenyre készült Mary Shelley Frankenstein címû regénye). A regényben szereplõ kalandor vámpírt Byronról mintázta.

Mára a vámpír szó összekapcsolódott a szexualitással, az emberben megbúvó állattal, a 19. század vadromantikájával, és a titokzatossággal. A szerepjátékok és gótikus-fantasy filmek folyományaként a szónak valódi szubkultúrája alakult ki, ahol is „vámpíros” a hosszú fekete bõrkabát, a titokzatos viselkedés, a vadság, és az agresszió is. Ezekben a szubkultúrákban a vámpírokkal kapcsolatos hiedelmek legtöbbje tovább él, gyakori szabályok, hogy a vámpírokat megöli a napfény, nappal alszanak és nem léphetnek be hívatlanul halandó otthonába; a vámpírok mindig rendkívül szépek, és élethosszuk végtelen, vagy többszöröse az emberi élettartamnak.

A vámpír szónak sosem múló divatja keletkezett Európában elterjedése után és ez a divat egyre inkább csak terjeszkedik. A vámpírregények népszerûnek számítanak a távol-keleti lektûrirodalomban is.

Híres vámpírtörténetek 

Noha rengeteg vámpír-történet létezik és számos újabb mû jelenik minden évben, az alábbi felsorolás a teljesség igénye nélkül készült, kiemelve a legmarkánsabb filmeket, regényeket, a lehetõ legjobban igyekezve bemutatni a téma széleskörûségét: